Sztárai Mihály:

Az igaz papságnak tiköre

Sztárai Mihály élete, művének drámaelméleti – drámatörténeti – illetve egyháztörténeti háttere, a mű felépítése illetve szövegszinti elemzése, valamint a szerző nyelvhasználata és exemplumai

Szemináriumi Dolgozat

Vezető tanár:                                                                 Készítette:       

Prof. Dr. Szabó András                                          Majla Lóránd

egyetemi tanár                                      magyar nyelv és irod. szak

I. évfolyam

Károli Gáspár Református Egyetem

Budapest, 2005. 04. 07.

A dolgozat a XVI. századi magyar drámairodalom első, teljesen fennmaradt alkotását, nevezetesen Sztárai Mihály ún. hitvitázó komédiáját (Comedia lepidissima de sacerdotio, Az igaz papságnak tiköre[1]) tárgyalja. Sztárai másik drámája, a Comedia de matrimonio sacerdotum (A papok házasságáról) csak töredékként maradt fenn.

A két komédia hasonmás kiadása a Régi Magyar Drámai Emlékekben jelent meg, Kardos Tibor gondozásában, aki a következőképpen méltatja az alkotásokat: „Sztárai Mihály, a magyar reneszánszkori vígjáték reformációs alakjának megteremtője ugyanúgy a különféle társadalmi hatóerők csomópontjában áll, mint Bartholomeus Pannonius, és irodalmi tette, a magyar nyelvű vígjáték megteremtése ezért is különösen tanulságos”[2]. Pintér Jenő szerint[3] a Németországban virágzó protestáns iskoladrámát Sztárai szólaltatta meg először magyar nyelven.[4]

Dolgozatunkban e vígjáték irodalmi értékét vizsgálom, ennek korabeli társadalmi, politikai és, nem utolsósorban, művészi, irodalmi jelentőségének és hatásának körüljárásával. Úgy tűnik, elengedhetetlenül fontos bizonyítani, hogy Sztárai Mihály reformátor tudatosan irodalmi művet alkotott a komédia műfajának keretein belül. Mindehhez szükséges megvizsgálni, hogy mi számított irodalomnak és az irodalom tudatos művelésének akkoriban.

Érdekes szempont még vizsgálatunk folyamán, hogy miért választotta a protestáns reformátor a prédikáció helyett a drámai formát, ennek keretében pedig a komédia műfaját. A komédián elvégezzük a szövegszintű elemzést, és megvizsgáljuk Sztárai nyelvhasználatát, valamint a színpadi előadásra nem kerülő apparátus felépítését, szem előtt tartva a dráma egyháztörténeti vonatkozásait illetve az exemplumkutatás területére vonatkozó újabb felfedezéseket.

Sztárai Mihály élete

Életével kapcsolatban rengeteg probléma merül fel. Nagyon kevés adat marad fent, ami hitelesnek mondható, és ebből a kevésből is több adat helytelennek bizonyult a legújabb kutatási eredmények alapján.

Sztárai Mihályról eleinte azt hitték, hogy Zemplén megyében született majd kiderült, hogy a Baranya megyei Drávasztára községben.[5] Valószínű, hogy gyerekként bekerült a ferencesrendiek sárospataki iskolájába. Tudomásunk van arról is, hogy Sztárai Pádovában tanult[6].

Innen hazatérve, 1524-ben Pálóczi Antal, zempléni főispán udvari papja Sárospatakon, mint ferencrendi szerzetes. Később Pálóczival együtt részt vett a mohácsi csatában, ahol Pálóczi eleset.

Mint kiderült, ez az információ is téves. Sztárai soha nem volt Pálóczi Antal udvari papja, a legkevésbé sem vett vele együtt részt a mohácsi csatában, semmi köze a sárospataki ferencesekhez, és Perényi Péter védnöksége mellett sem vetette meg 1531-ben a pataki kollégium alapjait.[7] Szűcs Jenő még azt is csak fenntartásokkal fogadta el, hogy Sztárainak volt valami köze a ferencesekhez, ugyanakkor – források híján teljesen jogosan – igazolhatatlannak állította azt is, hogy kapcsolatban állt volna Perényi Péterrel. A Perényi Péterrel való kapcsolat ügyében Szűcs véleménye nem igazolódott, ugyanis két évvel dolgozata után megjelenik egy latin nyelvű Sztárai kézirat, amelybe Perényi Péter török fogságban lévő fiának, Ferencnek megszabadulását beszéli el.[8] A keltezésből látszik (Padova[9], 1543. november 24.) hogy ez a ma ismert legkorábbi Sztárai-mű.

Ebből a históriából kiderül, hogy 1542-ben, Perényi Ferenc kiszabadulásakor Siklóson, Perényi Péter dunántúli birtokainak központjában volt iskolamester, majd ezt követően Ferenc házitanítójaként működik. Megtudjuk továbbá, hogy Pádovában egyetemi tanulmányokat kíván folytatni, majd hogy onnan egyenesen a hódoltsági területekre igyekszik, felszerelve bizonyos, általa magyar nyelvre fordított könyvekkel, melyeket Contarini[10] költségén szeretett volna kinyomtatni. E könyvek segítségével a török uralom alatt élő keresztyéneket kívánta vallásukban megerősíteni. Úgy tűnik, tehát, hogy a korábban tanárként dolgozó Sztárainak már ekkor „állása van” Laskón.

Amikor visszaért Sárospatakra, új gazdája a reformációval rokonszenvező ifjú Perényi Péter, Perényi Imre fia. Áttért a Lutheránus vallásra hajdani rendtársával, Kopácsi Istvánnal és – egyes életírói szerint – megalapították a sárospataki református kollégiumot. Később kiderült, hogy ez a feltevés teljességgel téves.

Míg hazánk legtöbb reformátora külföldön szívta magába az új eszméket, addig „…Sztárai itthon, pataki magányában gyulladt lángra a reformáció szikrájától s magára hagyva, csupán lelke ösztönét követve készül a reformátori pályára. Ez az a mi az ő érdemeit fokozza.”[11]

Valószínűleg 1543-ig volt a pataki gyülekezet prédikátora. Feleségének halála után a Tolna megyei Laskóra[12] költözött, 1544 tavaszán már itt működött ugyancsak mint prédikátor.[13] 1551-ig százhúsz gyülekezetet alapít társaival[14] Baranyában, s győzelmet arat a Valpó és Vukovár környéki zsinaton. Közben ír: 1546-ban írja Eleázár históriáját, 1549-ben Acháb királyt és 1550-ben A papok házassága[15] című drámát. (Latzkovits Miklós szerint 1544 és 1550 között írta Sztárai e drámát, azaz első laskói tartózkodásának ideje alatt.[16]) E darabot szinte mindenki a vaskaszentmártoni hitvita irodalmi illusztrációjának értelmezte, mely így – szerintük – csakis 1550-ben íródhatott.[17]

1551[18] után ment Gyulára[19], hogy meglátogassa az ottani és a többi tiszántúli gyülekezeteket[20]. 1552-ben azonban már ismét Baranyában tevékenykedik[21], 1553-tól[22] Lutheránus pap Tolnán[23].

A kutatások végül megállapították, hogy a fenti tények nem valósak. Földvári Tamás Pathai Sámuel emlékirata alapján kiderítette hogy Sztárai kétszer hagyta el Laskót: először 1551-ben, pünkösd után, amikor Szerémi Illés lett az utódja, másodszor meg 1560 után, amikor is Laskai János foglalta el a helyét. Pathai pontosan e második távozás idejére teszi Sztárai gyulai tartózkodását.[24]

 Közben az általa alapított egyházaknak megszervezte a superintendensi hivatalt is. 1554-ben állítólag Sztárai Baranya püspöke lesz, együtt Szegedi Kis Istvánnal. Ezért egy ideig azt feltételezték, hogy a viszonylag kis területű Baranyának egyszerre két püspöke is volt. Mint végül kiderült, ez is csak egy félreértésen alapuló feltevés, mely szerint Sztárai csak esperese lesz Baranyának.[25]

Itt közös istentiszteleteket tartottak a templomban a katolikusokkal, az egyik felekezet prédikációjára nyomban válaszolhatott a másik, amiből gyakran adódtak heves összetűzések. 1553-an annyira elfajultak a viták, hogy a Domonkosrendi Józsa szerzetes a budai basától kért segítséget. Közben elkészül az Historia de Vita Beati Athanasii Alexandriae Episcopi fidelissimi című elbeszélő költemény, 1557-ben.

1558-ban visszamegy Sztárai Tolnáról Laskóra[26], ahol folytatja prédikátori működését. Hitvitázó támadásai a pápa, a szerzetesség, a papi nőtlenség és a misézés ellen irányulnak.

Bizonytalan, hogy Laskóról milyen körülmények között távozott. Szilády  szerint teológiai meggyőződése miatt kellett elhagynia Baranyát, ugyanis ő „megmaradt ortodox lutheránusnak, míg Szegedi Kis István tovább haladt a helvét irányú reformáció felé vezető úton, az eklézsiák pedig az ő tanítására figyeltek”[27], annál is inkább, mert ő lett a baranyai egyházkerület első püspöke. Tehát az történt, hogy Sztárai Sárospatakról ment Pápára, majd 1570 telén meghívták a soproniak magyar prédikátornak, de nem ment el (az időjárásra hivatkozott). 1574-ben már ő szeretett volna menni, de akkorra már nem kellett a soproniaknak. Tehát, ha a színlutheránus soproniak igényelték Sztárait, akkor neki is lutheránusnak kellett lennie. Sztárai tehát azért idegenedett el Baranyától, mert Baranya elidegenedett az ő tanításaitól: nem vállalták többé a reformáció lutheri értelmezését.[28]

1563-tól Sztárait a békésmegyei Gyulán találjuk.[29]

1565-ben már Sárospatakra kerül, mert elődjét, Kopácsi Istvánt eltávolították helvét elvei miatt.

1570-ben Pápán működik[30], majd négy év múlva a soproni prédikátorságot igyekszik elnyerni, sikertelenül.

1578 az utolsó évszám, amit Sztárai Mihállyal kapcsolatban rögzíthetünk. Ekkor, Szilády és Bodnár szerint, valószínűleg még életben van, ugyanis Bornemissza Péter mint élő emberről emlékezik róla: „Sztárai Mihály is, noha értelmes és tudós ember és sokat épített Magyarországon, de őtet is megbírja néha az harag, néha az boris”[31].

Zoványi Jenő szerint Szilády Áron és Bodnár Zsigmond tévednek[32], megtévesztette őket Bornemissza emlékezése, ugyanis ezzel ellentétben áll Károlyi Péternek az 1575-ben kiadott, Az halálról, feltámadásról és az örök életről hasznos és szükséges könyvecske című műve ziij. jelzésű levelén közölt határozott állítása, mely szerint emlékezik reá, hogy „ez visszavonás nagy gyülölséggel és az szenteknek botránkozásokkal agitáltatott, forgattatott, az mi megholt atyánkfiai között, Petrus Melius és Sztárai Mihály között.” Mindezek alapján Sztárainak 1575-ben már halottnak kellett lennie.[33] 1574-ben még Pápán lelkészkedik, viszont arról is tudomásunk van, hogy az év végére már Huszár Gált hívták oda lelkésznek, valószínű az ő helyére.

Szilády Áron a következőképpen méltatja Sztárai életművét: „Sztárai Mihály csaknem végigélte a XVI. századot, részt vett a nemzeti élet legnagyobb eseményeiben. Mohácsnál megmenekült, s tudtunkra az ország három különböző vidékén fejtett ki a nemzeti irodalom s reformáció szolgálatában oly tevékenységet, melynek – nehéz megmondani – vajon kezdeténél tanúsított-e nagyobb bátorságot, vagy folytatása közben szívósabb kitartást avagy vége felé bámulandóbb lelkesedést”.[34]

A Historia de Vita Beati Athanasii Alexandriae Episcopi fidelissimi életrajzi vonatkozásai

A „nagy” Athanasiusnak, a római egyház  szentjének, „az orthodoxia atyjá”-nak viszontagságos élettörténete nem látszik alkalmas tárgynak oly író számára, kinek egész élete és egész munkássága a protestantizmusnak van szentelve. De Sztárai e tárgyban is talál valamit, ami az ő szempontjából méltó volt a megéneklésre s ami protestáns színt ad a mesének.

Az a fontos dogma, Krisztus istenségének dogmája, mely mellett Athanasius egész életében szívós kitartással küzdött, benne van a protestáns felekezetek tanai közt is s ennyiben Athanasius előttük is bír némi tekintéllyel. De Sztárai nem erre fekteti a főhangsúlyt. Ő Athanasiusban nem a IV. századi keresztény egyház nagy teológusát, hanem az igaz hit elszánt harcosát, a vallásos meggyőződés rendíthetetlen hívét igyekszik megfesteni.

E szempontból tekintve a választása szerencsésnek mondható. Athanasius – és Sztárai kora közt – bár a kettőt századok választják el egymástól – könnyű megtalálni a hasonlóságot; sőt találunk hasonló vonásokat maga a költő alakja és hőse között is. Athanasius rendíthetetlen hite s szívós ragaszkodása éppen úgy megvan Sztáraiban is (lásd, mindvégig megmarad lutheránusnak). Tulajdonképpen Sztárai felfedezte a közte és Athanasius közti hasonlóságot, ezt a versfőbe foglalt szavakból is tudhatjuk: „suam interium fortunam (si licet parva componere magnis) eandem esse ostendit.”

Kétségtelen tehát, hogy az egyes alakok és jelenetek rajzában a való életből vett vonások is vegyülnek. Athanasius jellemének rajzában gyakran gondol önmagára, míg az ellenpárt rajzával saját ellenfeleit, a sokat emlegetett „tar papok”-at állítja pellengérre. De megelégedett ezzel az általános célzással, egy helyen sem tesz kitérőt sem önmagára, sem kora viszonyaira vonatkozóan.

„A tárgy feldolgozása nem oly sikerült, mint kiválasztása. Alakításra, vagy legalább az események csoportosítására még csak kísérletet sem tesz; elbeszéli Athanasius életét olyan chronista modorban, a mint azt a Vitae Sanctorum-ban olvasta. Nem valamely bonyodalmas cselekményt nyújt, mely az emberi jellemeket érdekes helyzetekben mutatná be s valamely nagy erkölcsi eszme vagy valamely örök igazság fényes diadalával nyerne megoldást. Athanasiusnak nem ellenségein nyert győzelmével, hanem boldog kimúlásával végződik az elbeszélés. Versekbe foglalt életrajz, néhány közbeszőtt jelenettel, melyek azonban nem elég élénkek arra, hogy a száraz chronista-előadás unalmasságáért kárpótolást nyújthatnának, – s néhány dogmaticus elmélkedő kitéréssel, melyekben költőnk a helyzetből kifolyólag Isten irgalmára, végtelen jóságára figyelmezteti olvasóit. [35]”

Az Athanasius elbeszélő költemény életrajzi vonatkozásait jól tükrözi a következő idézet:

Megértettük, úgymond, kik reá szóltanak,

Hogy reá mindenben ők csak hazudtanak,

Semmi bűnt ő hozzá nem adhattanak,

Az egy igazságért reá támadtanak,

Azért nincsen helye ő köztek az jámbornak.

Itt főképpen baranyai püspökségétől való megválásának a körülményeire céloz Sztárai. A következő szakaszból az is kiderül, hogy mi az az „egy igazság” amelyért “reá támadtanak”:

Inkább te feleséged nem ezzel tartoznék,

Hogy egy igaz ember tőled üldöztetnék,

De hogy igazságban megoltalmaztatnék,

Az Isten igéjét igazán hirdetnék,

Az Krisztust Istennek embernek vallanák.

Ez is bizonyítéka lehet annak, hogy Sztárai elvi ellentétek miatt hagyta el Baranyát, ugyanis hitbeli – meggyőződésbeli – ellentét alakult ki közte és hívei, sőt talán papjai között is.

Rengeteg megfelelés található még Athanasius és Sztárai életében. Mindezek elemzése egy újabb dolgozat témáját képezi.

Drámaelméleti, drámatörténeti háttér

Ha az irodalomtörténet a középkori drámákról szól, akkor a konfliktus hiánya miatt nem tartja ezeket drámáknak (a konfliktus fogalmát Hegel vezette be a drámaelméletbe a XIX. Század elején). Némely esetben dialogizált formában megírt elbeszéléseknek minősíti ezeket, vagy az igazi drámákhoz vezető út kezdetének tartják. A középkori drámákat az irodalomtörténet általában azért nem tartja drámáknak, mert nem veszi figyelembe, hogy ezek vallásos drámák; nem úgy fogadjuk be őket, mint a vallásos érzülettel eltöltött középkori ember tette. Ezeknek a műveknek a drámaisága a bűnbánat és a bűnbocsánat doktrínájának szemszögéből válik érzékelhetővé. A vallás alapvető és meghatározó tényező a középkori dráma mivoltának eldöntésében.

Sztárai drámáinak egyháztörténeti háttere

Sztárai Mihálynak, a dunántúli reformáció vezérének talán egyik legnagyobb érdeme volt a protestáns egyház szervezkedésének a megindítása a török hódoltsági területen. Ezzel nemzeti szempontból igen nagy munkát végzett, hiszen a hódoltság protestáns egyházi szervezete másfél évszázadon át egymagába őrizte a magyar jogrendet ezeken az országrészeken. Általa lett az új „igaz papság” létrehívása a magyar reformáció legfontosabb problémája, míg tanításai országszerte gyökeret vertek. Az igaz papság megteremtésének mély teológiai oka az a középkori elgondolás, miszerint valamely istentiszteleti cselekmény üdvszerző hatása az illető pap személyén múlik. Éppen ezért, Sztárai az isteni „igazság” helyes felismerésétől tette függővé az igazi papságot, a kettő megkülönböztetésére pedig igen nagy hangsúlyt fektetett. Az új papi rend megteremtéséhez szerinte bizonyos külső és belső egyházi feltételek egyaránt kívánatosak.[36] Az igaz papság tikörének ez a szemlélet, és ennek keretében a protestáns püspöki tisztség létrehívása egyik fontos alkotórésze.

Sztárai mindkét drámájának eszméi a reformáció szükségleteiből, a pillanatnyi egyházi helyzetből adódtak; írásműveinek célja az állásfoglalás az időszerű vallásos eszmék harcai közepette, a tanítás és a meggyőzés mellett. Éppen ezért nem tarthatjuk elsősorban iskoladrámának, még akkor sem, ha a cselekményt iskolásfiú (gyermek) indítja el illetve zárja. Ez talán csak műfaji velejáró „kellék”. Mindkét dráma határozottan irányzatos jellegű, ami tartalmától fogva a reformáció röpiratai közé sorolja őket.[37]  Sztárai első drámája ennek a célnak a szolgálatában állt: a közönséget igyekezett a keresztény erkölcs fényében tájékoztatni. A cselekmény a két bíró álláspontján alapszik. A két bíró szerepeltetése nem véletlen. A török fennhatóság alatt a magyar jogrend megszűnt. A patrónusi jogok gyakorlását kénytelenek voltak átvenni a települések elöljáróságai és a városok tanácsai. Tehát Sztárai általuk a magyar jogrendet és a kereszténységet mentette.

A hódoltság területein természetes volt a paphiány éppen ezért az ottani iskolák tanulóinak nagy része mehetett a papi pályára, ezeket esetleg gyengébb előképzettségük dacára, felvehették az új protestáns vezetőségbe, mert szükség volt rájuk, ugyanis a nép kérte a lelki vezetőket. Pappá válásuk újszerűsége feltétlenül szemet szúrt, hiszen hiányzott a „pilis” és a káptalan vagy Róma közreműködése. Az igaz papságnak tiköre szerzését Szilády Áron 1556-ra tette[38] azzal indokolva feltevését, hogy ebben az évben Kálmáncsehi már protestáns püspöki tisztet viselt Debrecenben[39]. Ez a körülmény azonban nem lehet korhatározó jellegű, mert ennél korábbi protestáns püspökök is ismeretesek. Miklós Ödön szerint a dráma 1557-ből való, ehhez a megoldáshoz a szövegben található számtani hiba révén jutott el[40]: a dráma menete közben, Gergely pápa könyvéből vett idézet kapcsán azt írja Sztárai: „Ha volt kedig, az mikoron ő római püspök volt a Krisztus születésének utána 590 esztendőben. Im mostanában kedig 1559 esztendöbe irnak. Ám ezer és negyvennyolc esztendeje vagyon, hogy ezt irta.” Sztárai ezek szerint egy hibás kivonást készített, mely benne maradt a szövegben. Gergely pápa intronizációjának éve 590, de, ha attól fogva 1048 év telt el, akkor Sztárai 1638-ban írta volna a drámáját. Feltehetőleg Sztárai a szerzés évének számából nem 590-et, hanem – a két utolsó számjegy felcserélésével – 509-et vont le, amely esetben 1559 helyett eredetileg 1557-nek kellett szerepelnie, és így kapta az 1048 esztendei időrendi távolságot.[41]

Más jellemző vonása a drámának a vikáriusok szerepeltetése: a pápa mint a katolikus egyház álláspontjának természetes képviselője mellett az egész papi hierarchiából csak a vikárius szerepel. A vikárius nem más, mint a valójában rurális papság vezetője: a hierarchia egyetlen képviselője, amelynek csoportjából néhányan a hódoltság területén visszamaradhattak vidéki plébánosokként; a régi szervezetből egyedül képviselték a felső egyházi hatalmat és kísérelhették meg a reformáció elnyomását fegyelmi eszközökkel. A Sztárai-darabokban szereplő vikárius ténylegesen próbálkozik ilyen téren. A püspök csak arról panaszkodik, hogy immár papokat nem szentelhet, és legfeljebb a komikum kiemelésére szolgál az okuláréjának sajnálata.

A Sztárait ért hatások

Az antik vígjátékok A magyarországi humanisták Plautus- és Terentius-kultuszát, az antik vígjáték ismeretét és népszerűségét ugyancsak számos adat bizonyítja. Mátyás király, Vitéz János, Estei Hyppolit esztergomi érsek könyvtárában egyaránt szerepelnek Plautus művei. A magyar humanisták Itáliában tanulmányozzák a klasszikus vígjátékírókat. II. Ulászló udvarának főpapjai ellen egyenesen vádként hangzik el, hogy többet foglalkoznak Plautusszal, mint az evangéliummal. Bartholomeus Pannonius a XVI. század elején plautusi hatást tükröző latin komédiákat ír, Zsámboki János 1566-ban Antwerpenben magyarázatos Plautus-kötetet ad ki. Brassóban 1557-ben Terentius-kötet jelenik meg. Hazai német iskoláinkban a XVI. század elején valóságos Plautus- és Terentius-kultusz létezik. Eperjesen már 1518-ban plautusi komédiát adnak elő az iskolában.

Középkori vallásos színjátszás Vitatott kérdés, hogy a nyugat-európaihoz hasonló vallásos misztériumjátékok milyen mértékben terjedtek el Magyarországon. A XII. századtól találunk latin nyelvű, un. liturgikus játékokat, melyek a húsvéti és karácsonyi istentisztelet egyes mozzanatait dramatikus formában adják elő. Nincs kizárva, hogy léteztek magyar nyelvű népies misztériumok, bár a magyar városi élet fejlődése némileg eltérő volt a nyugatitól. Valószínűleg Itáliai mintára a hazai ferences szerzetesek a prédikációk közé  dramatizált játékokat iktattak (devóciós játékok). A XVI. század elejéről származó kéziratos kódexek megőriztek néhány magyar nyelvű, középkori típusú dramatikus párbeszédet is (a test és a lélek vetélkedése, dramatizált haláltánc stb.).

Az itáliai színjátszás. Középkori adatain bizonyítják, hogy alakoskodók, művészek, énekesek működtek Magyarországon a középkorban; szereplésüket az egyház megbélyegezte és erkölcstelennek tartotta, így azt valószínűleg világi, pogány szellemű, sőt gúnyos, ironikus, egyházellenes volt. Feladatuk igen sokoldalú lehetett: hősi énekek előadása, bohóckodás, kisebb jelenetek bemutatása. Az alakoskodók egy része a főurak, a király udvarában működött, mások a városi, falusi lakosságot mulattatták. Részletes adataink vannak a Mátyás udvarában működő mulattatókról. Az itáliai renaissance színjátszókedve és ünnepi hangulata, életigenlő, pompás, művészi ünnepségei, zene- és tánckultúrája, színpadtechnikai vívmányai Mátyás király udvara révén jutottak el hozzánk. Ez továbbélt a Jagellók korában is. Bartholomeus Pannonius a XVI. század elején plautusi hatást tükröző latin komédiákat ír. Az első írott vígjátéki nyomok a XVI. század elejéről származnak: egy latin játék magyar átdolgozásában, a Sándor-kódexben fellelhető kéziratos Három Körösztény Leán-ban maradtak ránk. Ennek eredetije Hrosvitha von Gaudersheim német apáca X. századi darabja, amely valójában egy mártírlegenda. Az átdolgozást Ráskai Lea másolta bele a Sándor-kódexbe. A szöveg kódexbeli helye és másolási módja arról tanúskodik, hogy aki ezt és így leírta, drámáról, színjátékról soha nem hallott – nemhogy látott volna. Azt hihette, hogy ez is csak egy olyan exemplum, mint a többi, példázat kolostori étezés alatti közös felolvasásra, mely talán éppen fordulatos, változatos párbeszéde által ajánlotta magát az újramásolásra.

Népi dramatikus szokások A népi dramatikus szokások, alakoskodások hazai formái közül megemlíthetjük a falu és a város nagy ünnepeit, melyek kultikus gyökereiktől sohasem szakadtak el teljesen.[42]

 Sztárai Mihály (2) //gportal.hu/gindex.php?pg=3913246